Interjú - Claire Rankin
2008.02.09 - Sokaris

A most következő interjúban Claire Rankin, a Dr. Kate Heightmeyer-t alakító színésznő többek között arról is beszél, hogy a karakter kiírása őt ugyanannyira meglepte, mint a rajongókat. Szó lesz arról is, hogy Claire miként sajátította el a valódi pszichológusokra jellemző vonásokat, valamint hogy gyakran a karakter természete nehezítette meg, hogy a nézők többet tudjanak meg róla.

Dr. Kate Heightmeyer bölcs szavaival, kisugárzásával és az expedíció tagja iránti törődésével rengeteg Atlantisz-rajongó szívébe lopta be magát. A karaktert a jelenleg is futó negyedik évad „Doppelganger” című epizódjában érte a tragikus halál, mely – ahogy azt Robert C. Cooper tervezte –, sokkolta és elszomorította a rajongókat.

Claire a most következő interjúban mesél arról is, hogy milyen volt, amikor a karakter rákényszerült, hogy részt vegyen a Lidérc Michael-lel kapcsolatos csalásban, valamint még az igazi szépséggel kapcsolatos gondolatait is megosztja velünk.

GateWorld [GW]: Hello Claire! Cosette [Victor Hugo: A Nyomorultak] szerepétől kezdve Mirandáig [Shakespeare: A Vihar] sok fontos szerepet játszottál már a színpadon. Az eddig eljátszott szerepeid közül melyik az, amelyik a leginkább kiemelkedik a többi közül?
Claire Rankin [CR]: Számomra a legkihívóbb szerepek a legkiemelkedőbbek. Júlia, mert mély és sokszínű érzelmi töltöttség van benne, Cosette A Nyomorultak-ból, mert segítségével néztem szembe az énekléssel kapcsolatos szorongásommal (operaleckéket is vettem, hogy ki tudjam énekelni a magas C-t) és Louise a Carousel-ből, mely mind a balett, mind a modern táncbeli tapasztalatomat igénybe vette – 16 éves korom óta hivatásszerűen táncolok és ez volt az utolsó igazi táncos szerepem.

GW: A színház és a televízió világa közül melyiket szereted inkább?
CR: Valószínűleg nem tudnék egyértelműen választani a kettő között. Mindkettőben szép számmal vannak kihívások és vágyott célok is. A színházi munka heti hat napon át próbákat és heti 8 szereplést jelent. Három hónapig Júliát alakítottam, teljesen kifáradtam a végére (megjegyezném, hogy Chuck Campbell is részt vett a produkcióban, Benvolio-t alakította és fantasztikus volt!). Az élő közönség jelentette izgalommal azonban semmi más nem érhet fel! Színészként mérhetetlen az érzés, hogy tudod, hogy hatással vagy az emberekre.

A televíziózás a technikai oldal miatt jelent kihívást – hogy olyan emberekkel és/vagy idegenekkel kell együtt játszani, akik ténylegesen ott sincsenek, vagy hogy egyszerre kell a színészkedésre, a kamerára és valamilyen tevékenységre figyelni. Ugyanakkor az apró elkapott pillanatok a bizalom körét teremtik meg – a színészi játékkal szavak nélkül is sokat lehet hozzátenni a pillanatokhoz vagy egy karakter közötti fontos jelenet is el tudja érni, hogy a néző úgy érezze, hogy valami fontos, privát dolog résztvevőjévé vált.

GW: Science fiction rajongónak tartod magad? Ha igen, akkor szerinted mi a legjobb a műfajban?
CR: Igen, annak mondanám magam – nagyon szerettem nézni a Star Trek: Az Új Nemzedék-et, mert nagyon tetszett, ahogy a kapcsolatokat építették, mert elérték, hogy a karakterek valódi, életszagú lények legyenek. A kedvenc sci-fi film-típusom olyan, mint „Az Ember Gyermeke”, mert a történet olyan közel áll a mi világunkhoz, ami számomra már tényleg rémítő hatást kelt. Olyan érzése lesz tőle az embernek, hogy az ilyesmi akár már holnap megtörténhet velünk.

GW: Tudjuk, hogy Rachel Luttrell-lel már azelőtt barátnők voltatok, hogy vendégszereplőként először megjelentél volna a „The Gift”-ben. Ez segített abban, hogy megkapd a szerepet vagy véletlen egybeesés volt a dolog?
CR: Én és Rachel már jó tíz éve barátnők vagyunk. Akkor találkozunk először és lettünk szobatársak, amikor Kanadából Los Angeles-be költöztünk, így a költözés jelentette kihívást és bánatot is megosztottuk egymással.

Amikor Rachel a végső Atlantiszos meghallgatásánál tartott, vele mentem, hogy lelki támogatást nyújtsak neki. Többször segítettem a szövegpróbáknál is, tudtam hogy meg fogja kapni a szerepet. Amikor Kate Heightmeyer szerepe felmerült, akkor – az ügynökömön és azon irodán keresztül, akikkel még a Végtelen Határoknál is dolgoztam –, hívtak be engem is egy meghallgatásra. Rögzítettem a felvételt, elküldtem Vancouver-be, majd felhívtam Rachel-t, hogy elmondjam neki, hogy az ő sorozatához küldtem be meghallgatási anyagot és hogy nagyon remélem, hogy megkapom a szerepet.

Amikor végül így lett, nagyon megörültem neki, hiszen újra Rachel-lel dolgozattam együtt (korábban Vancouver-ben egy rövid életű, „Sleepwalkers” című sci-fi sorozatnál játszottunk együtt).

GW: Hol ismerkedtetek meg Rachel-lel? El tudnád mesélni a történetet?
CR: Nos, egy időben Rachel-nek és nekem közös volt az ügynökünk, volt egy lakásom, de nem volt szobatársam, így úgy döntöttünk, hogy teszünk egy próbát. Ekkor még tényleg nem nagyon ismertük egymást, de hamarosan a legjobb barátokká váltunk. Segítettük egymást a meghallgatások során, lelki támaszt nyújtottunk egymásnak a stresszes időszakok alatt, úgymond megosztottuk egymással a hollywood-i pozitív és negatív élményeket.

GW: Már a kezdetekkor is visszatérő karakternek tervezték Kate Heightmeyer-t, vagy csak egy epizódos szereplőnek?
CR: Kate-re lehetséges visszatérőként tekintettek, azaz úgy tervezték, hogy a felvétel után majd meglátják, hogy milyen lesz az adott epizód fogadtatása, mennyire tetszik a rajongóknak a karakter, és akkor majd meglátják, hogy mit kezdenek vele.

GW: Mennyi információt, iránymutatást kaptál arról, hogy hogyan fejleszd a karaktert?
CR: Lényegében semmi megkötés nem volt. Visszatérő karakterként tényleg csak annyi az ember alapvető szerepe, hogy az adott cselekmény és az állandó szereplők történetébe belepasszoljon, ha pedig szerencsés, akkor alkalomadtán saját történetet is kaphat. Pszichológusként Kate karakterét azért hozták létre, hogy más karakterek történetéhez segítsen, hogy általa a közönség jobban beleláthasson más szereplők fejébe.

GW: Összesen öt Atlantisz epizódban szerepeltél. Melyik a kedvenced?
CR: Nagyon szerettem a „Michael”-t, mert a forgatókönyv végig bizonytalanságban tartotta a nézőt. Nagyon okos megoldásnak találtam, ami szerintem egyben azt is megmutatta, hogy az írók tényleg intelligensnek tartják a nézőiket, akiket a történet ily módon való felvezetése jobban izgalomban tart.

Ennek ellenére azt mondanám, hogy a „The Gift” a kedvencem, egész egyszerűen azért, mert ez volt az első epizódom és nagyon izgalmas volt, hogy ott lehettem, amikor Rachel első igazi nagy története kialakulóban volt.

GW: Úgy érzed, hogy Heightmeyer „tettestárs” Michael becsapásában? Elvégre az, hogy Michael azzá vált ami, az expedíció hibája.
CR: Tetszik, hogy ez a forgatókönyv több morális kérdést feszeget. Hogyan egyeztetheti össze magában valaki, hogy olyasmit csináljon, amiről egyrészt tudja, hogy morálisan kétségbe vonható, ugyanakkor egy nagyobb, nemesebb cél érdekében cselekszik? Számomra Kate dilemmája abban rejlett, hogy orvosként a „ne árts” értéket szem előtt tartva szembekerül a ténnyel, hogy az emberiség igenis veszélyben van.

Ez az ellenmondás az egész történet alatt benne volt, de végső soron ő is a csapat tagja, megvannak a saját parancsai és az adott körülmények között megpróbálta a lehető legjobbat nyújtani.

GW: Mik a benyomásaid a karakter egészét illetően? Elégedett voltál a mozgástérrel, amit a karakternek személyisége terén megadtak?
CR: Ahogy már az imént is mondtam, szerintem a karakter a másokra való bővebb rálátás miatt volt fontos, de személy szerint úgy gondolom, hogy persze jó lett volna, ha munkáján kívül is esélye lett volna megmutatkozni. A pszichológus munkája lényegében nyugodt hallgatásból és a jó kérdések feltevéséből áll, ezzel is elősegítvén, hogy mások felszabadíthassák magukat. Ilyen helyzetben a pszichiáter saját érzéseinek és érzelmeinek megmutatása nem hogy nem fontos, de egyenesen elfogadhatatlan is.

Mivel nem volt esélyem, hogy munkakörnyezetén túl is megmutassam a karaktert, lehetőség sem volt arra, hogy Kate személyiségét a nézők jobban megismerhessék.

GW: Végeztél bármilyen kutatást a szerepre vonatkozóan – kapcsolatba léptél esetleg pár ismerős pszichológussal vagy kutattál mondjuk a Wikipédián híres pszichológusok után?
CR: Ami azt illeti, igen. Van egy pár terapeuta ismerősöm és elég sok tanácsukat megfogadtam, főleg a viselkedésre vonatkozóan. Ez kulcsfontosságú ugyanis, hogy létrejöjjön az a nyugodt, elmélkedő közeg, amiben a kezelt páciens úgy érezheti, hogy biztonságban van és hogy a terapeuta tényleg figyel rá.

GW: Kate egy rémálmában halt meg. Nem érezted ezt valamilyen módon szürreálisnak? Félsz a magasságtól?
CR: Nem nagyon tartok a magasságtól. Tetszett a jelenet, amit a forgatási helyszínen, a párkány szélén vettünk fel, hogy végre valami kicsit fizikailag igénybe vevő dolgot csinálhattam. Jól szórakoztam, volt ott egy csomó szélgép, miegymás!

GW: Nem volt ironikus számodra, hogy a végső jeleneted Rachel-lel volt közös?
CR: Szerintem Teyla volt az egyetlen karakter, akiről a nézők elhitték, hogy bármilyen személyes kapcsolatban áll Heightmeyer-rel – szerintem a nézők is úgy gondolhatták, hogy ő lenne az, aki őszinte aggódással próbálná megmenteni Kate-et.

GW: A „Doppelganger” forgatókönyvének kézhez vétele előtt már megmondták, hogy megölik benne a karaktered?
CR: Nem, semmit sem tudtam erről. Csak olvastam a forgatókönyvet, aztán láttam a karakter halálát és az első gondolatom az volt, hogy „nem, ez nem lehet igaz”, aztán láttam Rodney halálát is és akkor már tényleg azt gondoltam, hogy „ez az egész nem lehet a valóság”. Végül az ő halála nem is volt végleges, az enyém pedig igen – ami nagyon lehangolt. De mivel ez sci-fi, ezért itt alapvetően bármi megtörténhet – akár még klónozhatnak is!

GW: A napirendet és a forgatási hangulatot tekintve mennyire különbözik a Vancouver-ben forgatott Csillagkapu: Atlantisz a Los Angeles-ben felvett Star Trek Voyager-től – ahol szintén vendégszereplő voltál?
CR: Nos, csak egyetlen epizódban volt lehetőségem részt venni a Voyager-ben (habár nagyszerű szerep volt), így nem voltam ott elég ideig ahhoz, hogy úgy érezzem, tagja vagyok a csapatnak. Szinte kizárólag csak Robert Duncan McNeill-lel dolgoztam, aki mindvégig nagyon kedves, a munka pedig szórakoztató volt. Az sem volt utolsó, hogy szexi rosszlányt alakíthattam!

Az Atlantisz azért volt csodás, mert elég ideig voltam a sorozatnál, hogy mindenkit megismerjek. Nagyon letaglózott, amikor az utolsó jelenetimet is leforgattuk – addigra már tényleg a társaság részének éreztem magam. Az egész tényleg egy jól olajozott gépezet, mert mindenki régóta dolgozik már a sorozatnál és minden tekintetben nagyszerű munkát végeznek.

GW: A rajongók találkozhatnak majd veled valamelyik jövőbeli Csillagkapu találkozón?
CR: Nagyon remélem! Tavaly nagyon jól éreztem magam a Dragon-találkozón és nagyon örültem a lehetőségnek, hogy találkozhattam a rajongókkal. Nagyszerű érzés volt a felőlük jövő támogatás – és hogy lehetőségem volt köszönetet mondani nekik ezért a támogatásért. Jelenleg még nincs konkrét időpontom tervbe véve, de ha a találkozók szervezőinek fülébe jut, hogy engem is látni akarnak, akkor biztosan ott leszek!

GW: Van jelenleg valamilyen futó projekted?
CR: Van egy filmes munkám, ami remélem, hogy hamarosan TV-be vagy moziba kerül. A címe „One of Our Own”, Josh Randall, Matthew Lillard, Kate Beahan és én játszunk benne. Egy meddőségi problémával küszködő párról szól és arról, hogy ezt a hiányt hogyan próbálják meg pótolni az életükben, valamint hogy hogyan válik a helyzet kész pokollá. Nemrégiben fejeztem be egy másik filmemet, a „Viper”-t, amiben Tara Reid-del játszom… a film egy igazi szórakoztató horror!

GW: A szépség és a kellem csodás példája vagy. Van bármiféle üzeneted azoknak a nőknek, akik megpróbálnak szembe nézni a média által közvetített ideálkép nyomásával?
CR: Nos, ezt nem tudtam, de köszönöm. Szerintem a legfontosabb, hogy mindenki arra törekedjen, hogy önmaga legyen. Nagyon nagy a nyomás, hogy mindenki vékony és tökéletes legyen, hogy mindenki a média által közvetített tökéletesség-forma elérésére törekedjen… ez az üzenet pedig borzalmas. Miért a médiának kellene megmondania azt, hogy mit jelent a tökéletesség? Egyébként is, ki akar tökéletes lenni? Nagyon unalmas lenne, ha így lenne.

Persze én is figyelek magamra (az étkezés, a gyakorlatok terén, valamint mindig használok naptejet és a sminkelést sem adnám fel soha), de nem azon mérem, hogy milyen ember vagyok, hogy hogyan nézek ki.

Ahogy a nővérem mondja a lányának: „a csinos az csinos”, úgyhogy igyekszem több időt tölteni azzal, hogy azon gondolkodjak, ki vagyok és kevesebbet azon, hogy hogyan nézek ki. Találjunk valakit, akinek segítségre van szüksége és segítsünk neki – garantáltan szépnek fogjuk érezni magunkat utána.

GW: A nőiességben rejlő erő egészen Samantha Carter-ig, a Csillagkapuig megy vissza. Ajánlanád bármelyik sorozatot az unokahúgodnak?
CR: A Csillagkapu édesanyám kedvenc sorozata – most pedig az Atlantiszt is nézi (különösen miután megtudta, hogy Amanda is részt vesz benne).

Szerintem a fiatal lányok nagyon sokat tanulhatnak abból, hogy erős női karaktereket látnak maguk előtt. A Csillagkapu női karakterei csapatokat vezetnek, megvédik magukat és másokat, parancsokat adnak. Szerintem minél több pozitív modellt sikerül ebből kiragadniuk, annál jobb. Remélem, hogy ez is támogatást adhat nekik abban, hogy idővel azzá váljanak, amivé szeretnének.

És ki tudja?! Lehet, hogy mire az unokahúgom felnő, már lesz rá lehetősége, hogy saját csapatot vezessen az űr valamelyik eldugott szegletébe!

GW: Szerinted mi adja a Csillagkapu titkát? Hogyan él túl a franchise már több mint egy évtizede?
CR: Szerintem ebben a rajongóknak hatalmas szerepe van. Egyetlen sorozat sem élhet túl a hallgatóság szeretete és támogatása nélkül és ebben a sci-fi rajongók a legjobbak!