Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK

Wolf Gatedays, Németország, 2004 - 2004. Október 29-31, Frankfurt, Németország

Con riport

Frankfurtban október 29-31-én rendezték meg a Wolf Gatedays 2004 nevű Csillagkapu találkozót, ahol a vendégek Teryl Rothery (Dr. Janet Fraiser), Ronny Cox (Robert Kinsey szenátor), Douglas Arthurs (Hórusz) és Paul McGillion (Dr. Carson Beckett, Atlantis) voltak.

Mivel Miskolcon lakom, a három napos találkozó számomra az utazással együtt öt napra nyúlt. A csütörtök estét Budapesten töltöttem Kata barátnőmnél, akivel pénteken reggel 4-kor elindultunk a reptérre. A repülő 7.45-kor indult. Életemben először repültem, nagyon élveztem az utat. Amikor végre megérkeztem Banditos (a fórumról) várt rám (szerencsére, különben nagyon könnyen eltévedtem volna). Óriási a frankfurti repülőtér, ráadásul nem beszélek németül, így egyedül nem lett volna könnyű dolgom.

Amikor a szállodába értem, végre találkoztam Adele-lel, akit eddig csak az Internetről ismertem, és akivel a találkozó alatt megosztottam a szobámat. Skót akcentusa nem igazán segített, hogy megértsem, de azt hiszem, a találkozó végére már egész jól elboldogultunk.

Miután megkaptam a szobakulcsom, beszálltunk a liftbe, ahol összetalálkoztunk egy fiatalemberrel (akiről később kiderül, Ronny Cox fia), aki megkérdezte: "Are you gaters?" (Stargate rajongók vagytok?) Még mindig nem tudom, miből jött rá, de persze igennel válaszoltunk.

Miután kicsomagoltam, visszamentünk a hallba, ahol nem sokkal ezután megjelent Ronny Cox. Jó reggelt köszönt (jóval elmúlt már dél!), aztán leült tőlünk picit távolabb és figyelte a társaságot.

Ezek után kiderült, hogy Adele és én vagyunk az egyetlen stewardok (önkéntes segítők), akik nem beszélnek németül, ezért csak szombat és vasárnap volt dolgunk az autogramosztásnál. Ami persze külön jó, mert így nem maradtunk le semmiről, ráadásul külön élmény volt több órát a sztárok körül tölteni. Később kiderült, hogy az egész találkozón van még két angol lány, tehát összesen négyen vagyunk, akik nem beszélnek németül, így a színészek paneljein kívül mindent csak négyünknek fordítottak angolra is.

Üldögéltünk még egy keveset, megérkezett a többi vendég és egyre több rajongó is. Mindenki integetett, mindenki nagyon kedves, közvetlen volt.

Délután három órától, aki akarta megnézhette a hetedik évados "Heroes" című epizódot, majd négy órakor elkezdődött a regisztráció, ami során megkaptuk a jegyünket, megvettük a fényképjegyeket (egy Paul és egy Teryl képet vettem, darabját 20 euróért - rengeteg pénz), amiért cserébe később profi felvételt készítettek rólunk és a sztárról, akiért fizettünk.

Ezután kicsit rendbe hoztuk magunkat, hogy a megnyitóra és a Meet&Greet partyra ne az egész napos utazástól izzadtan menjünk. A megnyitó rövid volt, a vendégek bemutatása után a szálloda halljában gyülekeztünk kisebb csoportokban, ahol a Meet&Greet party keretében a színészek mindenkivel elbeszélgettek egy kicsit. Alkalmam nyílt Teryl Rotherynek egy kisebb csomagot átadni - póló, egy kép az új angol nyelvű Rothery oldalról az angol AG-n, egy kis magyar csoki, túró rudi - , amiknek mint később kiderült, nagyon örült. Paul McGillion életében először vett részt egy rajongói találkozón, kissé meg is volt illetődve, de hamar feloldódott. Ronny Cox nagyon kedves és barátságos volt, a pár perces beszélgetés után nagyon vártam a paneljét és a Matchbox Orchestra koncertjét. Douglas Arthurs igazi macsóként végig csókolgatta a találkozón résztvevő összes lányt, és a rendezői tiltás (mivel a fotózások nagyon sokáig tartanának, és a cél az volt, hogy a színészek mindenkivel beszélgethessenek egy kicsit) ellenére mindenkivel fényképezkedett. A Meet&Greet végére mindannyiunkban egy sokkal közvetlenebb kép alakulhatott ki a sztárokról.

Később még sokáig beszélgettünk a többi résztvevővel, majd mindenki igyekezett hamar aludni menni, hiszen a következő nap sűrűnek ígérkezett. Nehezen tudtam elaludni, még mindig próbáltam elhinni, hogy valóban ott vagyok.

Szombaton reggel az Atlantis pilot epizódját vetítették, amit nem néztem meg (hiszen alig egy héttel korábban láttam a PeCsa-beli klubtalálkozón), s így egy kicsit tovább aludhattam.

Az első panel Ronny Cox-é volt, aki három számot játszott, mielőtt bárki kérdezhetett tőle bármit. Mesélt arról, milyen együtt dolgozni pl. Arnold Schwarzeneggerel (a Total Recall-ban), vagy hogy kiről mintázta Kinsey szenátort (többek között egy oregoni szenátorról). Amikor valaki a kilencedik évad lehetőségéről kérdezte, a válaszában elmondta, hogy a CSK-1 valamennyi tagjának gyerekekkel kapcsolatos elfoglaltsága van (RDA kislánya Los Angeles-ben él, így hetente kell LA és Vancouver között ingáznia; Michael Shanksnek nemrég született kislánya; Amanda Tapping márciusra várja első gyermekét, valamint Chris Judge élettársa is gyermeket vár.). Ilyen körülmények között korántsem biztos, hogy lesz egy újabb évad.

Ronny Cox után következett Paul McGillion, aki még mindig kissé félénk volt, de a rajongók segítségével könnyen oldódott a hangulat. Valahányszor egy lány feltett neki egy kérdést, a választ úgy kezdte "I'm single" (vagyis hogy egyedülálló). Később Douglas Arthurs "lebuktatta", mondván, hogy otthon várja a barátnője. Valaki azt kérdezte Paultól, "Ki az okosabb orvos, Dr. Beckett vagy Dr. Fraiser?" A válasza természetesen az volt, "Én!".

Kis szünet után következtek a fotók, ahol Teryl-lel és Paul-lal is készült egy-egy képem. Persze sokan sorban álltak a többi vendégért, sőt csoportképekért is. Teryl a Jack pólómat látva közölte, hogy bizony neki kellene rajta lennie. A Paul-lal készült képem csuda tudja hogyan, de eltűnt; két napig keresték, a végén újra kellett nyomtatniuk, és Paul-nak újra alá kellett írnia. Fájdalomdíjként egy szívet is rajzolt rá.

A következő panel Doug-é volt, aki egy kérdésre elmesélte, hogy szomorú, de valóban minden filmjében meghal. A Butterfly Effect-ben pl. ő az, akit Ashton Kutcher a börtönben megöl. Mesélt még a tibeti és a kínai utazásairól, az ott gyűjtött élményekről.

A nap utolsó paneljében Teryl-t kérdezhettük, aki az Energiser reklámokból ismert nyuszik mintájára rohangált fel, s alá a színpadon. Elmesélte, mi is az a "Puff&Ruffle" (amikor egy új színésznő érkezik a forgatásra, a férfi színészek mindig körülzsongják, Teryl és Amanda Tapping pedig igyekeznek imitálni, ahogyan a pasik viselkednek). Amikor pedig valaki megkérdezte tőle, milyen érzés a színpadon állni, milyen érzés az ő cipőjében lenni, egyszerűen felhívta a lányt a színpadra s egy percre cipőt cserélt vele, hogy az érezhesse, milyen is az ő cipőjében.

A panelek után következett az autogramosztás, majd a jelmezverseny, öt résztvevővel. A győztes egy kígyógárdista volt (aki egyébként egész hétvégén Hathorként mászkált, az a jelmez is briliáns volt), a második helyezett egy Daniel lett, a harmadik helyet pedig megosztva kapta egy Jack, és egy Tok'ra egy Tauri-val.

Az este záró programja Ronny Cox együttese, a Matchbox Orchestra koncertje volt. Az együttes a country, a jazz, a blues és a soul ötvözésével létrehozott zenét játszik, több dalt Ronny Cox maga írt. Tizennégy dalt játszottak, köztük egy "Christmas" címűt, amit Ronny Cox elmondása szerint Kinsey szenátorként írt és amiben szerepelt egy sor: "The fat terrorist in red will be replaced by the UPS" (Vagyis hogy a kövér terroristát vörösben felváltja majd a UPC (csomagküldő szolgálat)). Az utolsó dalt Teryl-lel közösen énekelték, a refrénje így hangzott:

"May the road carry you safely home
May the road carry you safely home
No matter how far or how long you go
May the road carry you safely home"

A koncert után következett egy kisebb buli, ahol Teryl Ronny Cox fiával táncolt, többek közt a "Hey Big Spender"-re, amely mint kiderült, a kedvenc száma. A buli után még sokáig beszélgettünk, aztán mindenki aludni ment, hiszen másnap folytatódott a találkozó.

Vasárnap reggel a nyolcadik évad "New Order" és "Zero Hour" című epizódjait néztük meg, amiket Teryl panelja követett.

Mivel előző nap Teryl megemlítette a Jack pólóm láttán, hogy inkább neki kellene rajta lennie, úgy döntöttem, azt a Janet pólót veszem fel, amilyet a pénteki Meet&Greet partin neki is adtam, és amit a savejanetfraiser.com-ot működtető lánytól kaptam. Nyugodtan ültem az első sorban (a korán kelés jutalma), amikor egyszer csak amolyan igazi Energiser nyuszi módjára berobogott Teryl, ugyanolyan pólóban! Nagyon örült neki, a hátát is megmutatta a közönségnek, sőt, megkeresett engem, hogy megmutassa, kitől is kapta a pólót. A rendezők (többükről kiderült, hogy ismerem őket valamelyik listáról) később elmondták, hogy amikor kibontotta a csomagot, körbe rohant az egész szállodán, mindenkinek megmutogatva, mit kapott. Egész nap abban a pólóban volt, s természetesen az összes aznap készült fotón is így látható.

A panelja nagyon érdekes volt, sokat mesélt a forgatásokról és előadta a madár sztorit (Teryl Rothery esete a fészekből kiesett madárral és az 50 dolláros kalitkával), valamint a "duct tape" sztorit (amikor Chris Judge gyakorlatilag beleragasztotta egy székbe).

A nap második paneljében Doug ismét tibeti élményeiről mesélt, aminek kapcsán valaki megkérdezte tőle, vallásos-e. Elmondása szerint római katolikus, évekig apácákhoz járt iskolába és sokáig papnak készült. A háttérből valaki nevetve megjegyezte, hogy ez már egyáltalán "nem látszik".

A panelek közötti szünetben következett egy újabb fotózás, ahol Adele barátnőm jóvoltából készíttettünk egy képet Teryl-lel közösen. Teryl nagyon örült, a képen kettőnk között áll Adele (aki otthon felejtette az ugyanolyan pólóját), mi pedig tisztelgünk. Közben Teryl szorította a kezem, majd később elmondta, mennyire örül neki, hogy a rajongók ennyire szeretik. A savejanetfraiser.com oldalon bárki elmondhatja, miért szeretné viszont látni Janet-et, és ellentétben a korábbról ismert rajongói kampányokkal ez egyáltalán nem erőszakos, sőt, nyilvánvalóan Teryl Rothery teljes támogatását élvezi.

A fotózás után ismét Paul következett, akit az Atlantis második feléről kérdezgettek. Elmondta, hogy az egyenruhák kicsit megváltoztak, mivel a dzsekik nagyon kényelmetlennek bizonyultak. Miközben éppen beszélt, az egyik technikus kihúzta az egyik mikrofon kábelét egészen a termen kívülre, az ajtó mögé. Amikor Paul befejezte az éppen aktuális válaszát, feltett neki egy kérdést arról, hogyan készül az orvosi szövegekre. Mielőtt Paul válaszolhatott volna, az ajtó mögül Teryl-t hallhattuk, amint azt mondja: "Van egy kérdésem! Ki az okosabb orvos, Dr. Beckett, vagy Dr. Fraiser?" Majd berobogott a terembe, fel a színpadra. Paul természetesen azt válaszolta: "Te!". Ezután a technikus elindította Teryl kedvenc számát, a "Hey Big Spender"-t. Teryl pedig azt akarta, hogy Paul táncoljon vele. Végül Paul énekelt, Teryl pedig táncolt.

Miután Teryl és Paul elbúcsúztak a közönségtől, következett az utolsó panel Ronny Cox-szal, aki ezúttal Kinsey-ről és a Csillagkapu forgatásairól beszélt. Egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy a "legcsúnyább" vicc az volt, amikor egy bizonyos valaki, "akinek a nevét nem mondjuk ki, csak annyit, hogy R.A." kibabrált vele, és egy hosszú forgatási nap után, amikor kinyitotta trailer-e ajtaját, egy jó nagy adag szemét zúdult rá. Ronny még mindig dolgozik a visszavágón, ami szerinte vicces de egyben kemény is kell legyen, s akkor sikerülhet a legjobban, ha a másik már nem is számít rá. Azt is elmondta, hogy a nyolcadik évad második felében visszatér még Kinsey, akit végre a civil oldaláról is láthatunk majd. Arra a kérdésre, hogy szerinte a Csillagkapu világa egy napon lehet-e akkora, mint pl. a StarTrek-é, azt a választ adta, hogy szerinte már most nagyobb. Igaz, hogy a Csillagkapu találkozók nem olyan nagyok, mint a StarTrek conok, de sokkal több van belőlük, s szerinte a sorozatnak és azzal együtt a világnak is nagyobb jövője van.

A találkozó lezárásaként következett a tombola (DVDkkel, poszterekkel, aláírt fotókkal), a kosztüm verseny és az Art Show eredményhirdetése, és a záró ceremónia, ahol az összes vendég még egyszer elbúcsúzott a résztvevőktől.

A záró ceremónia után még volt egy autogram-osztás, ahol azok kaphattak autogramot, akikre előző nap már nem került sor. Este néhány rendezővel vacsorázni mentünk, ahol természetesen a hétvége történéseiről beszélgettünk. Nagy örömömre többen is kérdezgettek az Abydos Gate-ről, s valamennyien pozitívan nyilatkoztak az oldalról.

Másnap reggel fáradtan ébredtünk, s miután kijelentkeztünk a szobából, a hallban üldögéltünk, várva hogy eljöjjön az idő, amikor el kellett indulnunk a reptérre. Mind a négy vendég ott sétálgatott, integettek, pár szót beszélgettek mindenkivel, majd amikor távoztak, még egyszer elbúcsúztak tőlünk.

A haza utam kissé kalandosra sikerült. Korán értem a reptérre, és ez volt a szerencsém. Miután bejelentkeztem a járatra és felmentem a kapuhoz, két órával a tervezett indulás előtt az egész reptér elsötétült. Az utasok nagy része be sem tudott jelentkezni, voltak, akik liftben ragadtak. Óriási áramszünet volt, aminek következtében a reptér összes rendszere összeomlott, nem tudtak például egyetlen ajtót sem kinyitni. Ennél nagyobb probléma volt, hogy az irányítók kapcsolata is megszakadt a gépekkel, így jó néhány gép a levegőben "ragadt". Később szép lassan le tudtak szállni, sőt, a felszállások is beindultak (azok a gépek, amikbe még az áramszünet előtt beszálltak az utasok); ám a reptéren belül az ajtók még mindig zárva voltak. Kb. két óra késéssel tudtunk elindulni, bár utána gyors utunk volt Budapestig, ahol Kata már várt. Hajnal 2 körül értünk Budára, reggel pedig kelnünk kellett, hogy az aktuális két epizód fordítását még át tudjuk nézni mielőtt hazamegyek Miskolcra.

Bár a visszaút kalandjaira nem számítottam, nagyon jól éreztem magam, és bármikor szívesen újra elmennék egy ilyen találkozóra. Szeretném megköszönni valamennyi barátomnak, akik segítségével ott lehettem, a rengeteg segítséget és támogatást. Nélkületek ez sosem sikerülhetett volna.

És... Köszönöm, Adele.

S:)

Írta & a fényképeket készítette: Naki

  Képek
  Vissza



Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK